Műsortervezet
Nemesleányfalu, 2011. június 4.
Kezdés: 16:00
16:00 – 16:20 – Az Őszirózsa Nyugdíjasklub kórusa
16:30 – 16:50 – A Táltos nagyvázsonyi táncosai
17:00 – 17:20 – A nagyvázsonyi Dalkör
17:30 – 18:00 – A nagyvázsonyi Modern Tánckör
18:00 – 18:30 – Rupa Family
Egyéb programok:
Arcfestés
Henna
Íjászat
Lovaskocsizás
Kürtőskalács -- édesség
Kedves lakók és barátaink!
Ismét itt a tavasz, kirügyeztek a fák ( már amelyik nem száradt el)! Szeretnénk szombatra, ha az idő is engedi társadalmi munkát szervezni! 9:30-kor gyülekező a játszótérnél!
- Gyep soron kitört és elszáradt sok facsemete. Simon Petitől kaptunk csemetéket hamar el kellene ültetni!
- Mekler Jóska bácsi már tavaly meghegesztette a kaput a játszótérre, azt is be kellene betonozni.
- Jó lenne megbeszélni a fűnyírás beosztását a játszótér területén!
- A Kút utcában a tuskókat alacsonyabbra kell vágni, hogy az önkormányzat továbbra is kaszálja!
- Virágosítás stb.
Mindenkitől várunk ötleteket!
Kérem aki szombaton szívesen segítene jelezze!
Biróné Andi
Két jó hir!
Megérkeztek az 1 %-os felajánlások. 73000 Forintot adományoztak támogatóink az alapitványnak. Meglesz a helye, hálásan köszönjük!
Kedden (december 21-én) újabb orgonakoncert lesz a nemesleányfalui evangélikus templomban.
Részletes program a hirdetőtáblákon.
Október 23-i megemlékező beszéd
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
Megölték, mert rácsodálkozott egy számára ismeretlen Világra.
Az életével fizetett azért, mert az volt, ami, és mert önszántából akart tartozni valahová.
Egy lélekszámában apró, ám lelkében óriás nép szomorú ünnepéről (mert nekünk, magyaroknak szomorú ünnepeink vannak), tragikusan végződött forradalmának évfordulójáról szól ez a mai nap.
Ez a piciny nemzet – mint már oly sokszor a történelme során – megelégelte az idegenek fojtó „pártfogását”.
A nemrég véget ért világháború pusztításai után alig feleszmélt ország első lépéseit tette meg azon napon egy függetlenséggel kecsegtető jövő felé.
Vajon gondolta-e az a több ezer fiatal, akik vidáman dalolva, kipirult arccal vonultak végig Budapest napsütötte utcáin, hogy rövidesen ugyanezeken az utcákon vérben gázolva, rémülten sikoltozva futnak - menekülnek majd?
De mi is történt 54 évvel ezelőtt?
Lengyelországban – sorsa évszázadokon keresztül összeforrt hazánkéval – kormányváltásra került sor. Egy olyan politikai vezetés került az állam élére, akik nem voltak kedvére valók az akkori szuperhatalomnak, a világ egyharmadán uralkodó Szovjetuniónak.
A szovjet csapatok fegyverrel fenyegetőzve erőszakolták rá akaratukat a lengyel munkásokra.
Budapesti egyetemisták – együttérzésük jeléül – békés tüntetést szerveztek a lengyel nép mellett október 23-ára.
Nem akartak ők fegyverropogást, vért és harcokat, csupán távoli jelenlétükkel kívánták erősíteni lengyel testvéreiket küzdelmükben.
Az időközben több tízezresre duzzadt tömeg még mindig békésen vonult végig Budapest őszi napsugarakban fürdő utcáin.
Mintha az időjárás is erőt akart volna adni a fiataloknak…
Az arcukat simogató langyos szellő aztán szép lassan felizzította a -- már évek óta a hamu alatt szunnyadó -- parazsat.
Azt a parazsat, mely a reményt éltette; azt, amely váratlanul lángra lobbantotta a változtatni akarás szükségszerű forradalmát.
„Talpra magyar, hí a haza!”, „Rabok tovább nem leszünk!”, „Ruszkik haza!”, „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!” visszhangozta ezrek és ezrek ajka.
A hős forradalmár – Bem tábornok – szobra hálás nyugalommal tekintett végig a lelkes fiatalok hullámzó tengerén.
Rövidesen a jó öreg Margit-híd aszfaltján vonultak az ifjak Budáról Pestre, a Parlament elé, hogy meghallgassák az általuk szeretve tisztelt Nagy Imre – a korábbi miniszterelnök – beszédét. Este kilenc volt ekkor.
A politikus szavai után fiatalok egy csoportja a gyűlölt szovjet diktátor – Sztálin – szobránál gyülekezett, hogy ledöntse az elnyomás ormótlan jelképét.
A szobor öt éve éktelenkedett Budapest egyik legszebb terén, és már a megépítése is közfelháborodást váltott ki: a tízméteres monstrum felállítására kiszemelt helyen egy templom, mellette pedig egy színház állt.
Mi sem egyszerűbb: le kell rombolni őket, hogy elférjen a húsztonnás fémszörnyeteg.
Drótköteleket kötöttek a dromedárra, öt teherautó és lángvágók segítségével végül sikerült földre dönteni a zsarnok generalisszimusz bronzból öntött testét. Csak a szobor csizmái meredeztek még ott hetekig a talapzaton.
Mások ezalatt a Rádió épületéhez vonultak, hogy kiáltványt intézzenek az országhoz.
A szovjet csapatok kivonásáról, sajtószabadságról, Nagy Imre hatalomra juttatásáról és Rákosi felelősségre vonásáról, nemzeti ünnepeink visszaállításáról szóltak – volna – a mondatok.
És ekkor, ott eldördültek az első lövések.
Az első halott egy magyar katonatiszt volt, akit a Rádió épületét védő, vaktában a tömegbe lövöldöző ÁVH-s katonák gyilkoltak meg.
A tiszt a szakaszával az ő megsegítésükre érkezett a Bródy Sándor utcába…
A tüntetők közül is többen megsebesültek.
Ez volt az a pillanat, amikor visszafordíthatatlanul kirobbant a forradalom.
A tömeg feltörte a fegyverraktárakat, elfoglalta a pártállam központi újságjának – a Szabad Népnek ( milyen találó elnevezés…! ) – a szerkesztőségét, a kerületi rendőrőrsöket és több laktanyát.
Ezek a pesti srácok akkor még nem tudták, hogy eközben Székesfehérvár és Mátyásföld felől Pest felé vonuló harckocsik lánctalpának csikorgása hasított bele a vidéki éjszaka csendjébe.
Ellentmondásos helyzet alakult ki.
A szovjet tankok felsorakoztak a Parlament előtt, lezárták a főbb útkereszteződéseket és a hidakat.
Ugyanakkor a nép akarata értelmében Nagy Imrét visszahelyezték a miniszterelnöki székbe, a párt vezetője, Gerő Ernő – aki a forradalmat fasiszta terrorakciónak nevezte --viszont megegyezett a magyarországi szovjet parancsnoksággal a forradalom fegyveres leveréséről.
Moszkva azonban másképp döntött.
Gerőt leváltották, helyére Kádár Jánost állították.
24-én a harcok tovább folytatódtak. Estére több tucat holttest hevert az utcákon szerteszét.
Másnap reggelre a szovjet tankok visszafoglalták a Rádió épületét, ahonnan azonnali közleményben adták az ország tudtára: az „ellenforradalmi államcsíny”-t leverték.
A hírre mintegy ötezer fegyvertelen tüntető vonult az Országház elé.
A Kossuth teret körülölelő épületek tetején azonban már ott várták őket az Államvédelmi Hatóság mesterlövészei.
Féktelen embervadászat kezdődött.
A sortűz -- melyben a szovjet tankok egy része is részt vett -- rövid volt és kegyetlen.
Hatvanegy halott és háromszáz sebesült maradt a téren.
A tömegmészárlás új erőt öntött a forradalmárokba.
Pesten a Corvin közben, Budán a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren alakultak ki újabb és újabb fegyveres gócpontok.
„Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!” -- harsogta világgá néhány évvel később egy fiatal magyar költő, Utassy József.
És valóban. Petőfi nemzete rövid, de véres küzdelemben kivívta szabadságát.
28-án a forradalmárok ellen kivezényelt magyar katonák Maléter Pál ezredes vezetésével átállnak a felkelőkhöz.
Estére megalakult az új kormány, bejelentették a Kossuth-címer és Március 15-e megünneplésének visszaállítását, az ÁVH felszámolását.
A szovjet tankok elhagyták a fővárost, győzött a forradalom.
Önkéntesek megszervezték a Nemzetőrséget. Ők felügyelték a fegyverszünetet.
A Köztársaság téren álló pártszékházban azonban még makacsul tartották magukat az oda visszavonult ÁVH-sok.
Véres és kegyetlen tűzharc során végül itt is sikerült győzniük a forradalmároknak.
Október 30-án bejelentik: Nagy Imre vezetésével az új kormány elkezdte az új – szabad – választások előkészítését. Hírül adják azt is, hogy a bebörtönzött magas rangú egyházi vezetőket szabadon bocsátották.
31-én a Szovjetunió közleményt adott ki arról, hogy csapatait egész Magyarország területéről haladéktalanul kivonja.
November 1-jén Kádár János és több kommunista vezető Moszkvába indul; Hruscsov szovjet pártfőtitkár rendeli magához őket.
Ugyanazon a napon este a Magyar Rádióban Nagy Imre beszédet mond, melyben bejelenti: Magyarország ezentúl független állam. Beszéde után a történelmi egyházak vezetői szólnak híveikhez.
A tiszavirágéletű boldogság azonban már másnap véget ér.
A döbbenet fagyos szelei süvítenek végig az ország felett november 2-ának ködös reggelén: Konyev marsall, a szovjet főparancsnok 150.000 fős seregével és 6000 tankkal Magyarország határainál sorakozik.
A hadtest főleg közép-ázsiai félvad népek fiaiból állt, akik az indulás előtt azt az információt kapták, hogy le kell győzniük egy fasiszta ellenforradalmat, mely veszélyezteti 293 millió lakosú államuk biztonságát.
(Egyes kortársak később úgy emlékeztek vissza, hogy a katonák jó része abban a hiszemben volt: a Szuezi-csatornát (Egyiptom) kell visszafoglalniuk a nyugati hódítóktól.)
A tudatlan gyilkosoknak egyetlen parancs lebegett a szemük előtt: minden áron vérrel kell megtorolni az ellenség legapróbb megmozdulását is.
Ezt hívják tervszerű és könyörtelen népirtásnak.
November 4-én reggel 5 óra 20 perckor a Kossuth Rádióban Nagy Imre rekedtes hangját hallhatta a Nagyvilág:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
A következő véráztatta három hét csak a dráma első felvonása volt.
Több ezer halott.
A vérengzések minden ötödik áldozata 15 és 18 év közötti gyerek.
Gyerekek, akik még hittek abban, hogy vágyaik, álmaik egyszer majd beteljesülhetnek.
Civilek, akikre orvlövészek zúdítottak gyilkos golyózáport.
Családok, akikkel vadászrepülők gépágyúi végeztek.
Menekülő férfiak és nők, akiknek teste tankok lánctalpai alatt vált alaktalan péppé.
A nemzet saját vérébe fulladt.
A megtorlás őrjítően hosszú szakasza több mint három évig tartott.
400 kivégzés (köztük 9 nő), 20.000 bebörtönzött és 18.000 kényszermunkára, koncentrációs táborokba hurcolt honfitársunk.
Ez a mérleg.
A szovjet hadsereg ezeken felül még körülbelül 1000 ember felett ítélkezett. Közülük százat kivégeztek.
A XIX. század nagy látnoka és emlékezője, nemzeti énekünk szerzője, Kölcsey írja a Himnuszban:
„Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szertenézett s nem lelé
Honját a hazában…”
Ez hát a magyarság sorsa?
Talán nem.
Az eszelősen őrjöngő megtorlások kellős közepén – 1958. június 16-án – kivégzik Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklós újságírót.
Titokban eltemetett maradványaikra harminc év elteltével, 1989. márciusában találtak rá.
A holttestek kátránypapírba voltak csavarva, szögesdróttal átkötve.
Íme: a kommunista hatalom így tiszteli az emberi méltóságot!
Párizsban – a Pere Lachaise temetőben -- 1988. június 16-án emlékművet állítottak Nagy Imre és társai emlékére; Budapesten ugyanezen a napon rendőrök gumibottal verték szét a mártírokról megemlékezni kívánók csoportját.
Forradalom volt ez; nem is akármilyen.
Méltó Thököly és Rákóczi kurucaihoz; kemény, mint Bocskai hajdúi és elszánt, mint Damjanich vörössipkásai.
Történészek szerint ez a néhány nap volt az első seb a szörnyszülött szláv óriás testén, amely aztán --elhatalmasodva rajta --végül a pusztulását okozta.
Számunkra ez a forradalom maga a kézzelfogható történelem.
A hősök és a szemtanúk közül sokak még ma is köztünk élnek.
És sokan a gyilkosok közül is.
„A bárka révbe indul
Az élet egyre mélyebb
És egyre csöndesebb
És kincsesek a mélyek
Nyugodt roncsok felett.
A csillagok szelídek,
A bánat is pihen
S a nyugalom von ívet
Az égen és szíven.
Sok zene, zaj elalszik,
Sok vihar is elül,
Megyünk örök virradtig
Vígan, de - egyedül.
Fölöttünk a béke
Galambja repül.”
Egyedül maradtunk?
Lehet.
Egyedül, de együtt.
Egy kicsinyke nép Európa szívében; elpusztíthatatlanul.
”Emeld föl fejedet büszke nép!
Viselted a világ szégyenét!
Emelkedj magasba kis haza,
te, az elnyomatás iszonya!
Emeld föl szívedet nemzetem:
Lángoljon a Világegyetem!”
Kislőd, 2010.október 22.
Herold Gábor