Nemesleányfalu - Határtalanul szeretem hazámat - szakadt ki belőle a dallam már az 1960-as években. A hatalom fenyegető erejű vallomást hallott ki e súlyos sóhajból, hiszen még 1985-ben megjelent lemezéről is kicenzúrázta azt.

Bob Dinnyés - ahogy annak idején emlegették a gitáros fiatalembert - azonban életre szóló megerősítést kapott útravalóul föntről és lentről, a szülői háztól is meg a magyar költőktől, hogy csak a határtalan szeretet képes védekezni a múlthamisítás, a nemzetek összemosása, az alattomos tudatmódosítás ellen. Dinnyés József, mert róla van szó, az elmúlt hét végén egy csöpp községben, Nemesleányfalun a tanítóknak állított emlékfa körül bábáskodott. E szó nem túlzás, hiszen a tanítók megbecsülésének e formáját ő kezdeményezte.

- Hogy is volt ez? - kérdeztem tőle. - Még 1989-ben Észak- Erdélyben, a tenkei református lelkész társaságában beszélgettünk arról, hogy ma már minden dicső és dicstelen tábornoknak is emléktáblát avatnak, s hogy a tanítóknak miért nem. Hiszen a tábornokokat is ők tanították meg az egyszeregyre valamikor. Aztán a gondolat tetté fogalmazódott, s ott, Tenkén történt meg az első emlékjelállítás. Ma már közel másfél száz magyar településen állnak a tanítók emlékoszlopai. Ennek körülbelül az egyharmada a határon túl.

Örülök neki, hogy nem lett kormányprogram a tanítók emlékfája, mert akkor most még azokat a fákat is kivágták volna, amit eddig állítottunk. Amíg nem tapasztaljuk azt, hogy az iskolát és a templomot tiszteli a mindenkori hatalom, addig nekünk, őrzőknek fokozottan vigyáznunk kell az elődök emlékét. Itt, Nemesleányfalun most 11 tanító nevét írták fel a fára, 1776-1950-ig. Amikor ma iskolákat vonnak össze, s a tanári szobát is kettéosztja a politika, akkor egyre csak az egykori nehéz sorsú, küszködő tanítókra gondolok, s a falvakra, tanyákra, ahol 8-10 gyermekért is fenntartották az épületet, még annak árán is, hogy a lakosság etette sorkoszton a tanítóit. Eszembe jut a kép, hogy a gyermek viszi a fát a nadrágszíjjal összekötött irkák, könyvek és a palatábla mellett, hogy fűte- ni tudjanak a teremben. Az 1700-as években, amikor osztrák elnyomás alatt szenvedett népünk, több iskola volt, mint ma.

- Az emlékfák, oszlopok különbözőek, de abban egyfor- mák, hogy 1950-ig írták fel rájuk a pedagógusok nevét.

- Igen, ezek az emlékjelek változatosak. Jászfényszarun egy kőtömbön elhelyezett bronzkönyvön örökítették meg az egykori tanítók emlékét, a csallóközi Csicsónak gyönyörű fáján még egy harang is van, amelyet a tanévnyitókon és - zárókon meg is szólaltatnak. Van olyan oszlop azután, melynek egyik felére Móra-idézetet írtak, a másikra Gárdonyit, hogy a nemzet napszámosa és a lámpás gondolat egyaránt szót kapjon.

Hogy miért 1950-ig írták fel a tanítók nevét a fákra? Mert a kommunizmus megjelenésétől, az 50-es évektől olyanok is bekerültek a tantestületekbe, akik nem tanítók, hanem a párt megbízott emberei voltak, és sokan nem akartak egy táblára kerülni velük. Hisz életüket megrontotta az a néhány politikai céllal közéjük ültetett ember. Úgy gondoltuk: a 20. század második felében élt tanítók nevét kellő letisztultsággal majd később még felírhatja az utókor.

- Voltak kedves tanítói?- Legemlékezetesebb tanár nénim Simoncsics Jánosné, Györgyike néni, a magyartanárom, akinek a fiaival osztálytársak is voltunk. De nagy hatással volt rám Németh István történelem-orosz szakos tanárom is, akit az egyetemi deszkákról fokoztak le a gimnáziumba 56 után. Kicsit magamat is tanítónak vallom, hiszen műsoraimmal a magyar irodalom és történelem útját mutatom be egy-egy alkalommal, s a koncertek mellett szabadis- kolát is alapítottam nemrég.

Ötszáz év magyar történelmét tudom elénekelni egykorú versekkel, korabeli zenék- kel. Ebben nincs történelmi handabandázás, hiszen a költők maguk mondják el az igazságot a korról, melyben éltek. Így a történelem elevenné válik.

- Mit üzen a mai pedagógusoknak? - kérdeztem végezetül Dinnyés Józseftől.- Hogy világítsanak, az a hivatásuk.